Udvardy Frigyes - A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

találatszám: 39 találat lapozás: 1-30 | 31-39

Névmutató: Kiss Attila

1995. június 8.

Az RMDSZ kolozsvári kongresszusa idején Új Kongresszus, Új Ezred címmel politikai vicclapot adtak ki a kongresszusi sajtóiroda munkatársai /Gál Mária, Kiss Attila, Marián Antal, Szatmári Tibor/, rajtuk kívül Magyari Nándor, és Tokay György is munkatársa volt ennek az alkalmi lapnak. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 8./

2002. október 7.

Milyen a romániai kisebbségi magyar keresztények élete? címmel rendezett ökumenikus konferenciát Fugyivásárhelyen a Studium Academicum Alapítvány. 2000. áprilisában hat református bihari lelkipásztor hozta létre az alapítványt, melynek célja az ökumenikus gondolatok fejlesztése és a kapcsolatok ápolása, továbbá az egyházon belüli felnőtt és laikus képzés. A Studium Academicum két év alatt az európai akadémiák és laikusképző központok tagjává vált, tájékoztatott Kállay László alapítótag, fugyivásárhelyi református lelkipásztor. A konferenciára különböző angliai, hollandiai, németországi, cseh és magyarországi felekezeteket képviselő lelkészek és laikusok érkeztek. Október 4-én dr. Csiha Kálmán, nyugalmazott erdélyi püspök értekezett a magyar felekezetek életéről a mai Romániában, Csernák Béla és Kiss Attila lelkipásztorok Magyarok a Kárpát-medecében címmel tartottak előadást. Kállay László Felekezeti és nemzeti együttélés Romániában címmel beszélt. A résztvevők a négy nap alatt ismerkedtek a helyi felekezetekkel és nagyváradi református gyülekezetekkel. A rendezvénysorozat okt. 6-án a váradhegyaljai ökumenikus istenházában kiértékelővel zárult. /(Balla Tünde): Milyen a romániai kisebbségi magyar keresztények élete? = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 7./ Kállay László a Tőkés László püspökkel szembeforduló csoport vezetője.

2003. november 4.

A Nagyszalontán élő Kósa-Kiss Attila /sz. 1954/ közzétette ismeretterjesztő cikkeit és tudományos igényű írásait Rejtőző sasbérc. Csillagvilág /Literator Kiadó, Nagyvárad/ címen. A szerző elsősorban az égbolt titkaival foglalkozik, továbbá a meteorológiai viszonyokkal, érdekes vagy talányos fizikai jelenségekkel. /Erdélyi Napló (Nagyvárad), nov. 4./

2004. augusztus 30.

Augusztus 28-án ünnepelt Kibéd népe: Seprődiné Felméri Katalin emlékére kopjafát emeltek az emlékező falubeliek, Seprődi János emlékét szoborral tisztelték meg. Ráduly János író, néprajzkutató Seprődi János emlékére szerzett költeményét szavalta el. Borbély Emma főszervező, a kibédi Seprődi János Egyesület elnöke méltatta Seprődi életművét. Orosz Pál, a Seprődi János Nemzetközi Kórusszövetség Erdélyi Tagozatának elnöke a zenekutató életét és életművét ismertette, majd Seprődi Kiss Attila színházi rendező, Seprődi János unokája szólt. Seprődi János mellszobra Deák Árpád szobrászművész munkája. /Nagy Botond: Seprődi-emléknap. Kopjafa- és szoboravatás Kibéden. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 30./

2005. március 16.

Temesváron a március 15-i megemlékezések főrendezvénye hagyományosan a szabadfalui Petőfi-emlékműnél zajlik. A történelmi egyházak képviselői, illetve a politikusok és az ifjúság képviselője egyaránt a magyarság és a magyarságtudat megőrzésének fontosságáról – és annak olykor nehézségeiről beszélt. Beszédet mondott Toró T. Tibor parlamenti képviselő, Szabó Péter, a temesvári Gerhardinum Római Katolikus Teológiai Középiskola igazgatója, Czapp István igazfalvi református lelkész, Bíró József, a Temesvári Magyar Diákszövetség alelnöke. Közreműködött az Új Ezredév református gyülekezet énekkara, a Bartók Béla és Szabolcska Mihály összevont kórus, a Csiky Gergely Állami Színház művészei közül fellépett Téglás István, Kiss Attila és Balázs Attila. /P. L. Zs.: A főrendezvény Szabadfalun. = Nyugati Jelen (Arad), márc. 16./

2005. június 24.

Hetvenhét éves korában elhunyt László Gerő Szentgyörgyi István- és Bánffy Miklós-vándordíjas színművész, a Kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagja. László Gerő /sz. Gyulafehérvár, 1928. jan. 3./ a kolozsvári Művészeti Intézetben 1950-ben szerzett diplomát. 1948. április 1-jétől a Kolozsvári Állami Magyar Színház tagja, 1992-től örökös tagja. 1952–1954 között a főiskolán tanított, majd 1991-től a Babes–Bolyai Tudományegyetem színészi tagozatán beszédtechnikát tanított. 1999-ben Seprődi Kiss Attila szerkesztésében László Gerő portréfilm készült a Duna TV-ben. /László Gerő (1928–2005). = Szabadság (Kolozsvár), jún. 24./

2007. november 1.

Az István, a király című rockopera bemutatásának 25. évfordulója alkalmából Társulat címmel augusztusban szereposztó show-műsor-sorozat indult a Magyar Televízióban azzal a céllal, hogy megtalálják azokat a fiatal énekeseket, akik először 2008. június 18-án a Budapest Sportarénában, majd augusztus 20-án a Szegedi Szabadtéri Játékok színpadán bemutatják a darabot. A csaknem kétezer jelentkező közül öten a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházból voltak, akik idén tavasszal a Temesváron is színre vitt rockoperában játszottak: Balázs Attila, Borbély B. Emília, Éder Enikő, Kiss Attila és Molnos András Csaba. Az aradi illetőségű, Sarolt szerepére pályázó Éder Enikő a többlépcsős vetélkedő döntőjébe jutott (egyedüliként a Magyarország határain kívülről jelentkezők közül. /(pataky): Éder Enikő a Társulat döntőjében. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 1./

2007. december 7.

Tizenhatodik alkalommal ajándékozta meg a Temesvári Magyar Ifjúsági Szervezet (TEMISZ) Mikulása a gyerekeket. A Csiky Gergely Állami Magyar Színház nagytermét zsúfolásig megtöltötték a Télapóval találkozni akaró gyerekek. Ilonczai Zsolt TEMISZ-elnök elmondta, hogy a szociálisan hátrányos helyzetű gyerekeket meghívták a rendezvényre, ezenkívül mindenki kapott ajándékot, aki írt levelet vagy rajzot küldött a Mikulásnak. A rendezvényen a színház művészei közül Tankó Erika, Aszalos Géza és Kiss Attila adott elő dalbetéteket a Mátyás király című mesejátékból, fellépett a Bartók Béla Elméleti Líceum Harmónia társasági táncegyüttesének kiscsoportja és az iskola kisdiákjaiból álló gitár- és énekegyüttes. /(Pataky): Idén sem volt üres a TEMISZ puttonya. = Nyugati Jelen (Arad), dec. 7./

2008. április 18.

Temesváron a Bánsági Magyar Napok rendezvénysorozat keretében 13. alkalommal szerveztek képzőművészeti tárlatot a temesvári Nyugati Egyetem Képzőművészeti karának magyar diákjai. A zsúfolásig megtelt teremben a Csiky Gergely Állami Magyar Színház két művésze, Borbély Bartis Emília és Kiss Attila reneszánsz muzsikával nyitotta meg a tárlatot, majd Szász Enikő, a Bánsági Magyar Napok szervezője beszélt a főiskolás rendezvény jelentőségéről. A kiállított alkotásokról Szekernyés János, a képzőművészek temesvári szövetségének elnöke mondott méltató beszédet. /Szekernyés Irén: A magyar képzőművészetis diákok tárlata. = Nyugati Jelen (Arad), ápr. 18./

2008. július 15.

Kiss Attila 2007 októberében lett a Kovászna megyei erdészeti hivatal műszaki igazgatója, ezzel a kormányon levő RMDSZ által támogatott szakember került a Romsilva vezetőségébe. Akkor megállapíthatták, hogy az erdészet akadályozza a visszaszolgáltatást, de Kiss Attila azt nyilatkozta, Gheorghe Polhac főigazgatóval együtt azon lesznek, hogy a jogosultak minél előbb megkapják jussukat. György Ervin prefektus most is állítja, hogy az erdészet gáncsoskodik. Kiss Attila műszaki igazgató szerint a legnagyobb gond az, hogy 3400 hektár erdőt nem tudnak visszaadni Zágon községnek, a megyei bizottság húzza az időt, mert nem jelöli ki a területet. Ezzel szemben György Ervin hangoztatja, éppen az erdészet a gáncsoskodó, hiszen neki kellene kijelölnie e területet. A Mikes-erdőkről Kiss Attila újságolta, hogy nemrég szolgáltattak vissza mintegy 1500 hektár erdőt Zabola és Gelence térségében. Nem visszaszolgáltattak, pontosított Harai Lóránt, a Mikes-örökösök intézője, hanem peres úton szerezte vissza a család. /Szekeres Attila: Fától az erdőt. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 15./

2008. augusztus 2.

Budapesten elhunyt Seprődi Kiss Attila színész, rendező /Sepsiszentgyörgy, 1941. febr. 17. – Budapest, 2008. aug. 1/. Hatvanhét évet élt, abból mintegy huszonhármat Magyarországon. Szinte minden romániai magyar színházban rendezett. Sepsiszentgyörgyön kezdte pályáját, ott rendezett, illetve onnan ment Temesvárra, Nagyváradra, Szatmárra. Egész sor Csurka-darabot rendezett még a hetvenes, nyolcvanas években, amikor nem lelkesedtek a különböző pártbizottságok Csurka István eszméiért. A rendszerváltoztatás után rendezett felvidéki színházaknál, hazajárt Sepsiszentgyörgyre is. Magyarországi életvitele, sorsa jellemző arra, hogyan lehet mellőzni a tehetségeket pártelvárásoknak megfelelően. Két évtizedig nem kapott biztató lehetőséget. Kisfilmjei emlékezetesek. Utolsó műve, a teljes Caragiale-fordítás most jelent meg. /Czegő Zoltán: Elhunyt Seprődi Kiss Attila (1941–2008). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 2./

2009. február 3.

Az orbaiszéki polgármesterek a megyei tanács vezetőségével találkoztak Kommandón. A vadászkastélyban tartott megbeszélésen meghívottként jelen volt: Bokor Tibor szenátor és Olosz Gergely képviselő, Kiss Attila, az állami erdészet megyei ügyvezető igazgatója, valamint a megyei tanács orbaiszéki RMDSZ-es képviselői és a megyeháza szakapparátusának munkatársai. Kocsis Béla kommandói polgármester elmondta: több év szünet után az orbaiszéki polgármesterek fontosnak tartják feleleveníteni a rendszeres találkozókat a megye vezetőivel. /Bodor János: Közösen nagyobbak az esélyek (Orbaiszéki polgármesterek találkoztak). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), febr. 3./

2009. március 20.

A Reflex Nemzetközi Színházi Biennálé második napján Sepsiszentgyörgyön került sor a Tamási Áron Színház hatvanadik születésnapjának megünneplésére. Levetítették a nemrég elhunyt, a színház hatvanas évek végi, hetvenes évek eleji megújulásában rendezőként oly fontos szerepet játszó Seprődi Kiss Attila ötvenedik évfordulóra készült filmjét, majd a beszélgetést levezénylő Váta Loránd az ,,elérhető” színi direktorokat, Sylvester Lajost, Dali Sándort, Nemes Leventét és Bocsárdi Lászlót faggatta, s köszöntötték az ötven esztendeje színpadon lévő László Károlyt. Egy nagyon lényeges dologról nem esett szó. Minél hamarabb pályázatot kellene meghirdetni a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház történetének (krónikájának?) megírására, felmérni, a régi előadások közül egyáltalán mi elérhető még a román televízió magyar adásának archívumaiban, s nagy kérdés, hogy Tompa Miklós nagy Tamási-sorozatáról maradtak-e felvételek. A népszolgálat, az anyanyelvvédelem, a történelemtanítás anomáliáit pótolni akaró előadások, a szórakoztatás, az ideológiai megalkuvások és behódolások csak a képet színesítik. A színház meg tudott újulni, és nevet szerzett magának a szakmában, azt számtalan siker és fesztiváldíj bizonyítja. /Bogdán László: A színház hatvan éve (Reflex Nemzetközi Színházi Biennálé). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 20./

2011. április 21.

Köszönjük a tíz esztendõt!
Lapunk temesvári szerkesztõsége kedden este a magyar színházban, az olvasók körében ünnepelte tizedik születésnapját.
A Csiky Gergely Színház jóvoltából hûséges elõfizetõinket az Ájlávju címû musical elõadásával ajándékoztuk meg, utána az elõcsarnokban megtartott ünnepség keretében kisorsoltuk az évforduló alkalmából meghirdetett nyereményeket.
Rendezvényünket megtisztelte jelenlétével Marossy Zoltán Temes megyei alispán, Böszörményi Zoltán laptulajdonos, a Nyugati Jelen regionális napilap vezetõi, közéleti személyiségek, lapunk hûséges olvasói.
A magyar napilapot Temes megyében újból elindító Böszörményi Zoltán felidézte a kezdeti lendület idõszakát, amikor Sipos Jánossal az élén tekintélyes létszámú, lelkes csapat dolgozott a Nyugati Jelen temesvári szerkesztõségében. A Nyugati Jelen napilap tulajdonosa megköszönte a tíz év alatt itt dolgozott újságíróknak és lapterjesztõknek áldozatos munkáját, hangsúlyozva, hogy a temesvári csapat megfogyatkozott ugyan, de a lelkesedés töretlen. Balta János, a Nyugati Jelen imázs- és lapterjesztési igazgatója arról beszélt, hogy tíz esztendõvel ezelõtt nem jövedelemszerzés céljából jött Temes megyébe a Nyugati Jelen, hanem a bánsági magyar közösséget szolgálni. A jelenlevõk néma fõhajtással emlékeztek meg az élõk sorából eltávozott Sipos János szerkesztõségvezetõre és azokra az újságolvasókra, akik már nem vehettek részt a jubileumi rendezvényen.
Köszönjük a Csiky Gergely Színház igazgatójának, Balázs Attilának és a fiatal mûvészeknek - Borbély B. Emíliának, �?der Enikõnek, Kiss Attilának és Molnos András Csabának - az emlékezetes színházi estét! Köszönjük a Fornetti Romániának és a Cramele Recaº Rt.-nek, hogy támogatták rendezvényünket! Köszönjük olvasóinknak, hûséges elõfizetõinknek, hogy tíz év elteltével is vagyunk és szolgálhatjuk lapunkkal a Temes megyei magyar közösséget!
�?gy várom az újságot, mint egy falat kenyeret!
A jubileumi nyereménysorsolás nyerteseinek listáját tegnapi lapszámunkban tettük közzé, amit azzal egészítünk ki, hogy színházi belépõket nyertek Vincze János (Temesvár), Kiss Sándor (Végvár) és Zsámboki Erzsébet (Gátalja).
A 99 éves Kardos Erzsébetet, az egyik könyvcsomagunk nyertesét szerdán személyesen kerestük fel temesvári otthonában. �?gy várom az újságot minden nap, mint egy falat kenyeret! nyilatkozta lapunknak Kardos Erzsébet, aki maga nyitott ajtót és hálásan megköszönte az értékes könyvnyereményt. Az elsõtõl az utolsó betûig elolvasom az újságot, mindenrõl a Nyugati Jelenbõl értesülök! - mondta az aurélházi születésû Kardos néni, aki idén november 20-án 100 születésnapja megünneplésére készül. Isten éltesse sokáig lapunk legidõsebb Temes megyei elõfizetõjét!
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

2012. június 20.

Magyar napok bánsági módra
Temesvár többségi és kisebbségi népei májusban felébredtek hosszú téli álmukból, egymást érik a rendezvények, az ember azt sem tudja, hová kapja a fejét. Az első héten egyszerre zajlott a Temesvári Nemzeti Színház Román Drámafesztiválja, a spanyol hét, illetve a XVII. Bánsági Magyar Napok. Utóbbinak az eseményeit Tasnádi-Sáhy Péter összegezte.
Május 3-án immár tizenhetedik alkalommal süthette el a Bánsági Magyar Napok közművelődési seregszemle képzeletbeli startpisztolyát Szász Enikő színművésznő, a Bánsági Magyar Nőszövetség elnöke, a rendezvénysorozat életre hívója és mindenkori főszervezője a Helios Galéria Identitás című, temesvári magyar képzőművészek munkáit bemutató tárlatának megnyitóján. A városban élő hivatásos alkotók munkáit Szekernyés János műkritikus, a Képzőművészeti Szövetség Temes megyei elnöke méltatta, kiemelve a művek technikai változatosságát, sokrétűségét, magas színvonalát. Nem rótta fel hibaként azt sem, hogy az alkotók egy része nem ragaszkodott mereven az identitás fogalmának etnikai vonatkozásaihoz, hanem inkább a személyes hangvételű önkifejezést helyezte előtérbe. Az ítész hozzáértő szavait Kiss Attila színművész zenés fellépése követte. Egy órával később dr. Zétényi Zsolt Az Aranybullától az Alaptörvényig című előadását hallgathatta meg a nagyérdemű; az előadó e sorok írójának felfogóképességét meghaladó logikával jutott el addig a végkövetkeztetésig, hogy a tavaly április 25-én elfogadott új magyar alaptörvényt „a történelmi alkotmányosság irányába tett jelentős lépésként” értelmezze, de ez bizonyára az újságíró és nem a képzett veszprémi jogász képességeit minősíti.
Másnap újabb kiállítás nyílt, ezúttal a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház előcsarnokában. Itt – a civil szervezetek közti együttműködés jó példájaként – az Erdélyi Kárpát Egyesület (EKE) természetjáróinak 64 természetfotóját mutatták be a szervezők. A kiállított képeket a víz és halmazállapotai, az élővilág és fa a néprajzban kategóriákban díjazták. A tagok munkásságának ilyen jellegű bemutatása – amint azt Illés Mihály, a Bánsági Kárpát Egyesület elnöke megjegyezte – százhúsz éves hagyomány az EKE történetében, mivel már 1892-ben is közöltek fotókat.
Műválasztás bekötött szemmel Május 5-én, szombaton a Zeneakadémia Contertino terme adott helyet a bánsági írók és olvasók találkozásának, s a rendszerváltás óta megjelent több száz kötetből vásárt is rendeztek a szervezők. Azt nehéz lenne megállapítani, hogy a jelenlevők közül kik voltak a szerzőket felsorakoztató 81 fős lista tagjai és kik pusztán csak mezei olvasók, de a kérdés talán nem is feltétlenül releváns, mivel a termet az utolsó székig megtöltötték. Először Eszteró István költő emelkedett szólásra. A bánsági költészet jelentősebb alkotóinak felsorolása mellett a Szabolcska Mihályt, Endre Károlyt, Franyó Zoltánt és Anavi Ádámot követő mai költőnemzedék sanyarú sorsára is felhívta a figyelmet: a versszeretők táborának apadása mellett a támogatások hiánya is sújtja őket. A próza-szekciót dr. Bárányi Ferenc képviselte, s bár ő igyekezett vidámabb hangot megütni, a bánsági írók helyzetéről mégsem sikerült a rímfaragókénál sokkal rózsásabb képet festenie. Szekernyés János a helytörténeti munkák fontosságáról beszélt, örömmel kijelentve, hogy ezek iránt, az egészséges lokálpatriotizmusnak köszönhetően, ma is töretlen az érdeklődés. Dr. Bodó Barna a társadalomtudományok képviselőinek munkásságát méltatta, felhíva a figyelmet arra, hogy a szórványlét nem csak hátrányokkal jár: ezen tudományterületek képviselő a Bánságban olyan folyamatokat vizsgálhatnak testközelből, amelyek máshol nem tapasztalhatók. Végezetül dr. Jánosi Endre a románul publikáló, Temesváron élő magyar oktatóknak és kutatóknak a város és a térség tudományos életében betöltött fontos szerepéről beszélt. A rendezvénnyel kapcsolatban, az ott kapott rengeteg értékes információ mellett, „az olyan kevesen vagyunk, nehogy megsértsük egymást” hangulat késztetett némileg töprengésre, melynek jegyében a felolvasó szerepét magára vállaló Mátray László színművész bekötött szemmel választott a kiállított kötetek közül, hogy senkinek a munkásságát se kelljen külön kiemelni, ezzel megbántva másokat, így kénytelen volt egy egyébként remek helytörténeti alkotásból a Rékást bemutató, valljuk be: némileg száraz szócikket primavisztázni. Abban bizonyos vagyok, hogy ez a mentalitás rövid távon nagyban szolgálja egy egymásra utalt emberekből álló, drámai tempóban fogyó kisközösség olajozott, súrlódásmentes működését, viszont az objektív – vagy legalábbis kollektíven elfogadott – mérce megőrzését esetleg akadályozhatja. Szerencsére a súlyos gondolatokat hamar kimosta a fejemből a két év szünet után újra összeálló temesvári rocklegenda, a Quo Vadis koncertje. A RockHouse-ban fergeteges műsorral nyűgözte le régi és új rajongóit az együttes.
A haza-vita elmaradt
A május 7-i program honismereti vetélkedővel indult a Bartók Béla Elméleti Líceum tanulóinak részvételével, a Szórvány Alapítvány szervezésében. Az estére meghirdetett Menni vagy maradni? A haza fogalma című vitaest, sajnos, érdeklődés hiányában elmaradt. Érdemes lenne utánajárni, hogy ezért csak a kellemes tavaszi este okolható-e, amely orgonaillatú szoknyáját meglebbentve maga után csábította az ifjúságot a Béga-partra, vagy a kérdést kellene-e esetleg valahogy trükkösebben megfogalmazni… Kedd este Florin Iepan temesvári rendező Lugosi Béla, a bukott vámpír című dokumentumfilmjét vetítették az Adam Müller-Guttenbrunn Házban, az érdekfeszítő alkotáshoz méltatlanul kis számú néző előtt. A film a Lugosról elszármazott, Blaskó Béla néven született kalandos életpályájú hollywoodi sztárt körüllengő misztérium boncolgatására vállalkozott, számottevő sikerrel. Az eseményen maga a rendező is részt vett, és a vetítés után készséggel válaszolt a kérdésekre. A szervezők az Európa-tudat erősítéséről sem feledkeztek meg, így május 9-én, az Unió hivatalos születésnapján (62 évvel ezelőtt Robert Schuman francia külügyminiszter ezen a napon kezdeményezte Európa országainak szorosabb együttműködését) a bartókos diákok az Integratio Alapítvány és a Diákönkormányzat által szervezett EU-MOZAIK című vetélkedőn tehettek játékos formában tanúbizonyságot unióval kapcsolatos ismereteikről, miközben természetesen gyarapították is őket.
Csütörtökön újabb kiállítás megnyitóján vehettek részt a fotózás kedvelői: Orbók Ildikó Budapesten élő újszentesi művész Erdély, ahogy bennem él című gyűjteményével örvendeztette meg a temesváriakat. Komoly mögöttes tartalommal bíró munkáinak a Temes Megyei Önkormányzat épülete adott időlegesen otthont.
Délután Szerbhorváth György De ki viszi haza a biciklit? című monodrámáját tekinthette meg a színházszerető közönség. A kisebbségi lét 21. századi mindennapjait hol vidáman, hol keserűen bemutató darabot Krizsán Szilvia, az Újvidéki Színház színművésze adta elő. A sokrétűségre törekvő rendezvénysorozat színházi kínálata természetesen nem ebből az egy produkcióból állt: a Temesvári Csiky Gergely Színház a Praht Lugoson és Zsombolyán is előadta, kihelyezett program keretében, a szegedi Kövér Béla Bábszínház pedig a Merlin Bábszínházban vendégeskedett a Mesemondók című előadással. A Temesvári Magyar Ifjúsági Szervezet (TEMISZ) is igyekezett a fiatal bánsági képzőművészek munkásságára felhívni a figyelmet, méghozzá sikerrel: A fejlődés világában témamegjelöléssel versenyt és kiállítást hirdetett hivatásos és amatőr képzőművészek részére; 18, a legkülönbözőbb technikákkal készült festmény, grafika, textilmű, illetve fotó érkezett. Szekernyés Jánosnak a bánsági képzőművészet történetét és jelentős alakjait bemutató rendkívül informatív előadása után maguk az alkotók is bemutatkozási lehetőséget kaptak: ki bátrabban, ki félénkebben beszélt saját eddigi munkásságáról és a versenyre nevezett művéről.
A hétvége nyitóeseményét szintén az egyetemistakorú ifjúságnak szánták: önéletrajzíró tréninget, illetve állásbörzét szerveztek számukra a Kós Károly Házban, Temes megyei vállalkozók bevonásával. A rendkívül hasznos program viszont messze elhalványult a valószínűleg az egész hét fénypontját jelentő néptáncgála, illetve az azt megelőző felvonulás mellett, amikor is a műsorban részt vevő együttesek tagjai – mintegy 300 fő – népviseletbe öltözve vonultak az Opera térről az eseménynek helyet adó Diákházig, természetesen zenés kísérettel. A több mint három óra hosszat tartó műsor szerencsére nem vette el a szereplők táncos kedvét, így a hivatalos esemény után jókedvűen ropták hajnalig a színház előterében rendezett táncházban.
A rendezvénysorozatot vasárnap majális zárta Újszentesen, ahol kispályás focibajnokság, történelmi magyar harcművészeti bemutató, rovásírás-oktatás, illetve gulyásparti kínált könnyed szórakozási lehetőséget azoknak, akik a hidegfront ellenére is a szabadba merészkedtek. A komolyzene kedvelői pedig a temesvári Bartók Béla vegyes kar Én mindig bíztam benned című, egyházi kórusművekből álló műsorával búcsúzhattak a Bánsági Magyar Napoktól. erdelyiriport.ro

2012. június 23.

Frigyre lépni a szülőfölddel – Megtörni a székely kevélységgel keveredő magyar erőt...
Húshagyókedd éjszakáján vittek el minket is. Dr. Horváth Miklós orvos, későbbi marosvásárhelyi orvosprofesszor volt az államosítási bizottság elnöke. Tudta ő is, akárcsak Nagy Viktor főispán, hogy állapotos vagyok, hiszen nem első látogatásuk volt nálunk – mondta magnószalagra több mint egy évtizeddel ezelőtt Gál Máriának Temesváryné Gerlóczy Marietta, Gerlóczy Gábor tábornok leánya. „A szeszgyárat már előzőleg elvették. De ezeknek az embereknek semmi sem számított... Már elkezdődtek a szülési fájdalmaim, amikor megérkeztek. A későbbi professzor azzal kezdte az ügyködését egy vajúdó asszony mellett, hogy kitépte a fülbevalót a fülemből, majd lelkiismeret-furdalás nélkül felcsomagolt a teherautóra. Nagyon hideg volt azon a hajnalon, magamra akartam venni a kisbundámat, de ő nem engedte. Szabadulásom után, a Miskolczy Dezsőné temetésén felismertem a bundámat dr. Horváth feleségén. Azonnal odamentem és felszólítottam, hogy adja ide, különben szóvá teszem a ravatalozóban. Kijött és ellenvetés nélkül ideadta. Ott rögtön átadtam a temető gondnokának.
Az átélt izgalmak és a zötyögő teherautón való utazás következtében leállt a szülés.
Gyermekem meghalt, én vérmérgezést kaptam. Öt nap múlva kapartak ki.” Régi barátom, egykori sepsiszentgyörgyi színházi rendező, S.K.A. azért utazott Budapestről Háromszékre, hogy engem rávegyen arra, hogy dokumentum filmet kellene készíteni a legkisebb székelyföldi megyéből 1949-ben kiemelt és kényszerlakhelyre, kényszermunkára hurcolt nagyszámú földbirtokos másfél évtizedes dél-romániai (dobrudzsai) száműzetéséről. A témát, s a még élő személyek egy részét ismerem, érvelt S.K.A., s magyarországi áttelepedése előtt az „átkosban” több ízben is beszélgettünk a Háromszékről elhurcolt vagy sepsiszentgyörgyi kényszerlakhelyen fogott földbirtokosok tragédiájáról. És az elhárító gesztust mintegy megelőzve a téma fontosságának nyomatékául az asztalomra helyezte Gál Mária D.O. (KÉNYSZERLAKHELY) című könyvét, amely valamiképp a kiadás évében (Minerva Könyvek, Kolozsvár, 1996) elkerülte a figyelmemet.
Napok múltán, egyik álmatlan éjszakán, nem is gondolva a Kommunizmus Áldozatainak közelgő Emléknapjára, beleolvastam a Kényszerlakhelybe. Előbb az ismerősök visszaemlékezéseibe lapoztam bele. Annak idején egyetlen tanévben Dózsa szülőfalujában, Dálnokban is tanítottam, ezt megelőzően apám elbeszéléséből is hallottam a dálnoki „mintagazdákról”, Beczássy Istvánról, a háromszéki „lencsekirályról”, a Hadnagy-testvérekről, tudtam, hol voltak a földjeik, a Beczássy-tag, az Albis-völgyében a Hadnagy-tag, amely éppen szemben volt a mi albis-völgyi földjeinkkel.
Dálnokban megismertem azt a társadalmi- gazdasági környezetet is, amelyet a „kiemelt” földbirtokosok maguk körül és a maguk számára teremtettek, a Beczássy- és a Hadnagy-kúriákat, a „sztálinvásár” korszakában elpusztított dendrológiai parkot, s dálnoki tanárkodásom évében érzékelhettem azt az osztályharcos agresszivitást is, amelyet a magukat Dózsa örököseinek tartó elvtársak gyakoroltak.
Az ismerős dálnokiak visszaemlékezésének olvasása után tágítottam a kört, s Garlóczy Marietta sorsának alakulásánál egyrészt azért ragadtam le, mert vallomása életesen élményszerű, no meg azért is, mert a háromszéki földbirtokos-sorsba beágyazódik a Kárpát-medence magyarságára a háborút követő esztendőkben rázúdult szenvedésözön. Marietta Horthy Miklós közvetlen környezetéhez tartozó édesapját 1944. október 16-án a nyilasok tartóztatták le. December elején megszökött a Margit körúti börtönből, két napra rá a szovjetek törtek rá a családra, apját ismeretlen helyre hurcolták, őket internáló táborba szállították, ahol 1946 március 7-ig tartották fogva.
Marietta szabadulása után Temesváry János uzoni földbirtokoshoz ment feleségül, és hazaköltöznek Háromszékre. Még azt sem mondhatjuk, hogy szerencsétlenségükre, mert ha Magyarországon maradnak, ott is elkapja őket az osztályharcot meghirdetők és gyakorlók hevülete, s több mint bizonyos, hogy a Hortobágyon, vagy valami ehhez hasonló helyen kötnek ki, Hortobágyon, ahol még ma is élénken vöröslik a Kun Béla utca.
Mariettát 1949. szeptember 22-én férjével együtt dobrudzsai kényszermunkára hurcolják. Nem voltak tekintettel magyar állampolgár voltára sem. Sepsiszentgyörgyi kényszerlakhelyükön egy hivatalosan kiutalt fáskamrában laktak, a várostól nyolc kilométerre levő legelő takarításán dolgoztak. Egyedüli nő volt tizenegy férfi társaságában. A férfiak dolgoztak kőbányában, útépítésénél is, az asszonyok, ki hol tudott.
„Egyszer, amikor a szekun ablakpucolás után Beczássy Jucit és engem felküldtek a padlásra, hogy ott csináljunk rendet, találtunk ott egy iratcsomót. Feljelentések voltak, amelyek alapján a sepsiszentgyörgyi internáló táborba vittek nagyon sok embert, apósomat is. Ellene a falubeli kocsmáros tette a legsúlyosabb kijelentéseket. (…) A feljelentések nem számítottak. Pusztán a formaságok betartása végett íratták őket. Általában az abszentistákat zárták ide, azokat, akik az oroszok bejövetelekor elmenekültek, de később visszatértek. Apósomék akkor sem hagyták el Uzont, mégis internálták. Ellene azt hozták fel, hogy fia, vagyis a férjem aki akkor Budapesten tartózkodott, a németekkel ment el. Természetesen nem volt igaz, de ez nem számított. Apósom bele is halt 1947-ben a táborban szerzett tüdőbajba.”
Akkor sem volt semmi magyarázat, amikor Sepsiszentgyörgyről Dobrudzsába hurcolták őket. Természetesen senki sem tudta, hová viszik. A Duna-Fekete-tengeri csatornára gondoltak, voltak, akik Szibériát emlegették. Marietta szerint elhurcolásukat „...valószínű azért tették, mert meg akarták törni bennünk a székely keménységgel keveredő magyar erőt, azt a jellemességet, amellyel Háromszék ellenállt. A legnagyobb bűnnek azt tartottam, hogy mindezt sajátjaink tették. Dobrudzsa előtt mindenki, aki ellenünk vétkezett, magyar volt. (...)”
Mikor Marietta édesapja Budapesten megtudta, hogy magyar állampolgárságú lányát Romániában deportálták, megpróbálta felvenni a kapcsolatot a magyar követséggel. „De hát akkor Magyarországon is kommunizmus volt, sehol sem szenteltek figyelmet a kérdésnek. Máskülönben én úgy sem hagytam volna soha el a férjemet.”
A Temesváry-család 1960-ban kapta meg a hazatelepedési engedélyt Magyarországra – Marietta nevére állították ki -, férje két napra rá, barátai körében Kolozsvár főterén összeesett és meghalt. Dobrudzsában szerzett szívizomgyulladása volt. A kényszermunka a halálba vitte. A temetés miatt két napot késtek, de közben a hatóságok az engedélyt a családi tragédia ürügyén sem hosszabbították meg, s emiatt engedéllyel a kezében sem tudott Magyarországra visszatelepedni.
„Ugyanilyen tragikus hirtelenséggel hunyt el Teleki Mihály is. Ő Magyarországra kérte a kitelepedését, de a Kádár-rezsim nem adta meg, azt válaszolták, hogy Magyarországnak nincs szüksége Telekiekre. Németországi kérésére igennel válaszoltak, nyolc és félév után, 1969-ben. A család, Telekiné Bethlen Mária és két fia már fenn voltak a vonaton. Keresték Mihályt. A vonat indulásakor látták meg az ablakon keresztül, hogy óriási tömeg gyűlt össze a pályaudvar egyik részén. Teleki Mihály ott halt meg, 51 évesen. Ezt a stresszt már nem bírta ki. Máriáék az első állomásról visszamentek, és a temetést követően hagyták el véglegesen Romániát.
A marosvásárhelyi vártemplom lelkésze búcsúztatójában azt mondta: „Két embert nem engedett el Erdély földje, visszatartotta őket, Teleki Mihályt és Temesváry Jánost”.
A Telekiekre vonatkozó akkori szentencia a mai Magyarországon is érvényben van.
A dobrudzsai viszonyokról még annyit, hogy táplálkozásuk leírhatatlanul szörnyű volt, köleskása döglött svábbogárral, korpacibere. Ünnep volt, ha puliszkát ehettek.
Patkányokkal, rovarokkal, piócákkal küszködtek. Egyik társukat a patkány, a másikat a disznó harapta meg. A Duna vizét itták, abban mosakodtak, mostak, ebbe hugyoztak az állatok. Néhány napig lavórjuk is volt, de Mikes Éva grófnő nem ismerte ennek a használatát, beleállt és a lavór feneke lekerekedett.
Télen szörnyen szenvedtek az orosz puszták felől érkező széltől, a Kriváctól, egyetlen istálló-szerű barakkba zsúfolt nyolcvan ember vödörben tartotta az ivóvizet, egy másikat kübliként használtak. Éjjel nem tudtak a hófúvástól kimenni, tüzelőfa nem volt, kukoricacsutkával, napraforgó kóréval tüzeltek. A dálnoki Bene Zoltán mondta a riporternek: Emlékszem, egy kövér makedón cigányné volt a szakácsnőnk. Hát egyik este látom, hogy mossa a lábát abban az üstben és abban a vízben, amiben és amiből reggel nekünk majd a teát főzi. Egy hétre rá kimosta benne a ruháit. (…) A Duna vizét ittuk, iszapos volt, halízű...
Szóval Dálnok, Dózsa szülőfaluja. A '70-es években, amikor átmenetileg Romániában lazult a politikai szorítás – amíg a Kárpátok Géniusza a saját hatalmát konszolidálta – Dózsának két emlékművet is sikerült összehozni. Az egyik, bevallom, a hatalmat froclizó szélhámia magasiskolájában is példaértékű lehetne. Dózsa, a parasztkirály neve jó, politikai húzó név volt, amelyet az osztályharc ürügyén érvényesíteni lehetett. Háromszék kultúrmindeneseként felterjesztettem és jóváhagyattam egy emléktáblát. Bukarestben, a szakminisztériumban természetesen nem kérdezték meg, hogy mire helyezzük el, mert, bizonyára, úgy vélték, hogy Dózsa muskátlis ablakos háza épségben áll. Mivel az emléktáblát a levegőre nem lehet ráhelyezni, állítottunk mögéje egy hatalmas kőoszlopot. Hogy a csordába járó marhák ne dörzsöljék hozza a marjukat, építettünk egy kőoszlopos, ráfvasból kalapált lándzsából, pallosból, kiegyenesített kaszákból megalkotott kerítést. És hogy a ganédombra néző háttért esztétikailag feljavítsuk, göcsörtös gyertyánfából egy bojt erdőt ültettünk.
Az emléktáblából így lett emlékmű.
Aztán amire a tulajdonképpen Dózsa-szobor – Szobotka András munkája – elkészült, arra már engem is eltanácsoltak a szobrok mellől.
Benkő Samu írja a Gál Mária könyvének előszavában, hogy A vidéki földbirtokosság felszámolása és az azt követő kollektivizálás olyan méretű társadalmi szerkezetváltást eredményezett, amelyre az 1514-es Dózsa vezette parasztlázadás leverése óta nem került sor. A humánum azonban a XX. században nagyobb vereséget szenvedett, mint amilyenről hírt hagytak ránk a XVI. századi források. A D.O.-val megbélyegzett földbirtokosok jogilag rosszabbul jártak, mint az 1514-ben felkelt parasztok, mert ez utóbbiakat csak a szabad költözés jogától fosztotta meg a Werbőczy István Hármaskönyvében rögzített törvény, de a román jogszabály magát a mozgást, a szabad helyváltoztatást korlátozta, amikor előírta, hogy az intézkedés hatálya alá esők csak különleges esetekben hagyhatják el – rövid időre is – a kényszerhelyül kijelölt várost.”
(A D.O. A román Domicuilu Obligatoriu – kötelező lakhely, kényszerlakhely rövidítése. Ezt a betűkombinációt lila pecséttel ütötték be a személyazonossági igazolványokba.)
Csupán Dálnokból, amely egy néhány száz fős falu hat családból húsz embert hurcoltak el, Beczássy Imrét, feleségét, leányát és fiát, Beczássy Istvánt, feleségét, két leányát, Beczássy Arankát, Margitot és Ilonát, Bene Józsefet, feleségét és fiát, Hadnagy Gyulát és a feleségét, Hadnagy Istvánt, feleségét, leányát, fiát.
A számkivetettek halottaikat Dobrudzsa földjébe hantolták el – hosszú ideig semmiféle orvosi ellátás és gyógyszer nem volt -, és nemcsak a deportáltak pusztultak, vesztek, ment tönkre egészségük, hanem az itthon elrabolt vagyon is ebek harmincadjára jutott, a szó fizikai értelmében is tönkrement, s a mozdítható dolgokat pedig széthordták. Volt község, ahol a „sztálinvásár” önkiszolgáló vevői és hozzátartozóik évek múltán is a bútorszövetből, bársonyfüggönyből összefércelt szoknyában, köntösben feszítettek, s legendák, valós történetek keringtek arról, hogy a „kiemelt” földbirtokosok arany és ezüst holmija hova tűnt el.
A D.O. hatálya alá eső földbirtokosok és családtagjaik, akik élve megúszták, 14 év múltán 1963. augusztus 23-án hagyhatták el kényszerlakhelyüket. Háromszékről mintegy 80 személyt hurcoltak el, ezek közül 1995-ben már a fele sem élt. Országszerte 3500 családot telepítettek ki, s ez mindenek előtt a magyar arisztokráciát és a földbirtokos réteget érintette. 1949-ben, az 1946-os földosztás után meghagyott 50 hektáros birtok felszámolására került sor. Egy évre rá ezt követték a kulákosítások. 1949-ben országszerte mintegy 80 ezer földműves, gazdaember ellen foganatosítottak kényszerintézkedéseket. Háromszék különleges helyzetét illusztrálja, hogy az itteni földbirtokosok zömével különleges kegyetlenséggel jártak el, két provokációs kollektív elleni „lázadást” is mímelve tömegesen deportálták őket Dobrudzsa kietlen és kíméletlen idegenségébe.
És a folytatás?
Hogy mennyire kísérte végig életemet a D.O.? – ismétli meg a kérdést Apor Márta, Apor László kisebbik leánya. Bizonyára furcsának hangzik, de csak a kényszerlakhely évei alatt éreztem magamat szabadnak. Utána a zaklatás, megkülönböztetés időszaka következett. Az iskolával kezdődött mindez. Nagyon nehezen tudtam elvégezni, állandóan eltanácsoltak a Brassaiból. Minden negyedévben félrehívtak, megkérdezték, hogy miért nem tanulok magánúton? (…) Állami munkahelyet nem kaphattam. 1956-tól Kolozsvár zárt városnak számított, kolozsvári személyazonosságit tehát nem kaphattam, anélkül pedig, még ha származásomtól el is tekintettek volna, szó sem lehetett állami alkalmazásról.
Cselédként helyezkedtem el. (…)
Háromszéken még él néhány személy, Apor Csaba, Beczássy István, mások, úgy jóval 80 év fölött. Élnek olyan nyugdíjas korban lévők is, akik apró gyermekként kerültek szüleikkel Dobrudzsába, vagy akik éppenséggel ott születtek.
És húzzák még az élő emlékezet szálát valamennyi ideig.
Mi annyi nép és annyi ember gondját-baját, annyi üldözött, a nácizmus, a kommunizmus rémuralmának áldozatául esett népcsoport, társadalmi réteg szenvedéstörténetét ismerjük, csak a magunké, a mieinké felejtődött és olvadt bele az amnéziás semmibe. Ha Seprődi Kiss Attila dobrudzsai tényfeltáró dokumentum film-elképzelése nem valósulhat meg, akkor majd, illő akasztófahumorral azt tanácsolom neki, hogy válasszon ázsiai vagy afrikai témát, valami jó Che Guevara-kultuszba építhető történetet, s menten a megtekintésre ajánlott művek élére tornássza magát.
Még díjat is nyerhet.
2007. március 23.
Sylvester Lajos
Írás a szerző Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései című könyvéből. Erdély.ma

2013. június 29.

Semmit Isten nélkül
Emléktábla a hitvalló tanárnőnek
Június 14-én Óradnán a templom búcsúünnepét ülték meg a Kiss Attila plébános által pasztorált hívek. A Szentháromság búcsúra a környékbeli papság is eljött ünnepelni: Geréb Péter besztercei plébánossal és kerületi főesperessel koncelebrált Fechete Jenő dési ferences, Ráduly Béla ferences, Claudiu Oltean görögkatolikus feldrui plébános, Vranau Pavel óradnai görögkatolikus plébános, meghívottak voltak: Nechiti Lazar és Ganea Gheorghe. Az ünnepélyes szentmise főcelebránsa és szónoka Geréb Péter volt. A szentmise után leplezték le és áldották meg azt az emléktáblát, amelyet a nagyváradi születésű Bauer Ilona tanárnő halálának egyéves évfordulóján a templomban helyeztek el. A tanárnőről Geréb Péter azt mondta: ő az angyalok között van, közbenjárását is lehet kérni, hiszen angyalként élt. Mivel szülőhelyére temették el, nem Óradnára, ahol munkás életét a helyi közösség megbecsülésének örvendve töltötte, s ahol a radnaiaknak hiányzik, ezért készült a tábla, ezzel a szöveggel: „Ez a tábla Bauerné Madarász Ilona (1942–2013) Julianus-díjas tanár emlékére állíttatott, a római katolikus hívekért és a magyar gyermekekért végzett több mint 45 éves áldásos munkásságának elismeréseként”. A tanárnő a magyar–angol szak elvégzése után Óradnára követte férjét, és itt élte le munkás életét, nevelte a sajátjai mellett a gyermekeket az iskolában, tanította a nyelvét veszített nemzedékeket kultúrára, Isten- és emberszeretetre, anyanyelvük, nemzetük ismeretére. Már 1990 előtt is férjével együtt támasza volt a mindenkori római katolikus plébánosnak, a plébániának. Iskolai tevékenységén túl önkéntesen foglalkozott a ministránsokkal, s ha a kamasz fiúk közül bárkinek papi hivatás csírázott a lelkében, ő segített magyarul tanulni és felkészülni a kántoriskolai felvételire, az ott való helytállásra: Óradnán ugyanis nem működik magyar oktatás, még a családban sem a magyart használják az itteniek. Nihil sine Deo, hirdeti a tábla, Bauer Ilona életét, hitvallását jól kifejezve és összefoglalva: semmit Isten nélkül. Ebben követendő példa sokak számára, ahogyan egy Isten háta mögötti, eldugott helyen, ahol anyanyelvét alig használhatta, ő megtalálta az örömet, az életet szebbé tevő apróságokat, azt, ahol ő adhat és segíthet. Sosem panaszkodott, hogy magyar szakosként alig-alig tudott a rajongásig szeretett irodalommal foglalkozni, csupán hobbiként, hanem azt végezte mindig, amire szükség volt, ugyanakkor megtalálta azt a helyet is, ahol belophatta tanítványai, környezete szívébe mindazt, ami számára fontos volt. Istennel és Istenből élt, erős és bizakodó volt egészségesen és betegen egyaránt. Őrzik és őrizzük emlékét.
bm
Vasárnap (Kolozsvár)

2013. augusztus 24.

Történelmi jelentőségű esemény" – mondta Ervin atya az este, a szárhegyi Lázár-kastély Lovagtermében tartott Zenei Napok értékeléseként. Elmondta, végre újra összefogott a megyénkben az egyház és a politika! Báró Lipthay Antallal közel egy éve, a ferences kolostorban megálmodott összefogás elindult (jeleztem beszédemben: pár hete még a kiköltözés volt az egyedüli irány). Erdély történelmi múzeumát mindhárom örökös ág leszármazottjaival (Lipthay-Berczely-Vormair) széles közösségi összefogásban kell megépítsük!
Az I. Szárhegyi Zenei Napokon elhangzott: a műemlék örökösei, a patronátus és Hargita Megye Tanácsa egyaránt Székelyföld kulturális központjaként működtetnék a gyergyószárhegyi létesítményt.
Közel kétszáz érdeklődő felállva, vastapssal köszöntötte az I. Szárhegyi Zenei Napok augusztus 24-i nyitóestjén a gyergyószárhegyi gyökerű Ferencz Éva előadóművészt Szent István királynak ajánlott műsoráért. Az augusztus 24–25-i programon „Székelyföld kulturális központja” megerősítéséről beszéltek az 500 éves kastély jogi örökösei, és a műemlék épületben jelenleg működő, Hargita Megye Tanácsához tartozó intézménnyel szimbiózisban elképzelt jövőről küldtek építő jellegű üzeneteket.
gyergyószárhegyi Lázár-kastély örökösei és partnereik által létrehozott Pro Arte et Natura Alapítvány az I. Szárhegyi Zenei Napokat a szárhegyi Kájoni Akadémia Alapítvánnyal, Hargita Megye Tanácsával és a kastélyban működő megyei intézménnyel, a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központtal közösen szervezte meg. A rendezvény Lovagteremben tartott nyitányán az est házigazdái, báró Lipthay Antal és felesége, Erzsébet asszony fogadta a vendégeket, a szárhegyi származású Ferencz Éva „Idvezlégy bódog Szent István királ” című előadóestje bevezetőjeként pedig a kastély jogörököseiként is kinyilvánították üzeneteiket a műemlék jövőjét illetően.
Erzsébet asszony bevezetőjében kiemelte Hargita Megye Tanácsa és a helyi tanács kiváló együttműködését a program létrejöttében. Gábor László, Gyergyószárhegy polgármestere üzenetében rávilágított, mit jelent a szárhegyieknek a Lázár-kastély. Mint fogalmazott: „a szárhegyiek gondoskodtak a kastélyról a tulajdonosok távollétében, mint ahogy mindannyian tudjuk, az egykori gazdatiszt leszármazottai, a Vormair család is szemmel tartotta. Hozzánk nőtt ez a kastély, életünk részévé vált”.
– Különleges öröm, hogy viszontláthatom Borboly Csaba megyeelnököt és Vormair István tulajdonostársamat – fogalmazott köszöntőjében báró Lipthay Antal. – Megtiszteltetés, hogy jelen lehetek a Lázárok egykori kastélyában, és együtt ünnepelhetünk. Számunkra fontos, mert nagy áldozatot hoztak a szárhegyiek, benne alkotóközpontot hoztak létre. Rajtunk múlik, hogyan tudjuk a szabadságunkat erősíteni – lehet, hogy az elnyert demokratikus erők nem elegendők, de alapot kínálnak arra, hogy együtt lépjünk nemzedékünkért, identitásunk megmaradásáért. Éppen ezért a Szárhegyi Zenei Napok az összefogás bizonyossága: fontos összefognunk, csak így tudjuk értékeinket megvédeni.
Lipthay Antal továbbá jelezte: ha a turizmusra gondolunk, akkor a kastély aktív szerepét csak támogatni szabad, kapuját nyitva kell tartani az érdeklődőknek, a látogatók számára a kastélyban, és mint fő látványosság állandó kiállítást kell létrehozni Erdély történelméről is.
– Most mi vagyunk itt, és bármilyen nehéz, a feladatot vállalnunk kell. A szárhegyi Lázárok leszármazottjainak nincs más tennivalójuk, mint a kultúrát, a közjót és a székely népet szolgálni – zárta beszédét a Lázár-kastély jogos örököse, külön megköszönve a támogatást Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettesnek és Borboly Csabának, Hargita Megye Tanácsa elnökének, hangsúlyozva, hogy az ő támogatásuk nélkül a program nem jöhetett volna létre.
Borboly Csaba megyeelnök, a megyei tanács kastélyban működő intézménye és az örökösök között megkötött bérleti szerződés körülményeire utalva, beszédében úgy fogalmazott: noha alig két hete még arról beszéltek, hogyan fogják darukkal a berendezést kivinni, szétbontani a központot, most az együttműködést ünneplik közösen. A megyeelnök megköszönte az együttműködést, rávilágítva, hogy a kastély és az intézmény sorsa immár nem „drámai”, hanem „lehetőségekkel teli”.
– Rajtunk múlik, hogy meg tudjuk-e olyan tartalommal tölteni, amiről a leszármazott, Lipthay Antal beszélt – és ezen sem Bukarestből, sem Budapestről, sem Brüsszelből nem kell senki segítsen minket, ez most rajtunk múlik, és erre kérek mindenkit, hogy dolgozzunk együtt, és ne csak tervezzünk, hanem haladjunk is – mondta.
Erzsébet asszony az elnök szavaira reagálva úgy fogalmazott: Borboly Csaba szavai erősítették azt a meggyőződését, hogy elnöki erőfeszítéseit siker koronázza, és a szárhegyi Lázár-kastély Székelyföld kulturális központja marad.
A szárhegyi gyökerű Ferencz Éva előadóművész vastapssal köszöntött előadását követően P. Ferencz Ervin Ferenc-rendi templomigazgató-rendházfőnök – a Kájoni Akadémia Alapítvány ügyintézője – az est összegzőjében kijelentette: „történelmi pillanat” a Szárhegyi Zenei Napok létrejötte. Ervin atya visszautalt a szervezői egyeztetések egyik pillanatára, amikor Borboly Csaba tanácselnök „élete egyik legnehezebb időszakában” a kastély jövőjéről tárgyalt a műemlék örököseivel, és megköszönte eme vállalását.
Erzsébet asszony a rendezvény végén a gyergyószárhegyi gazdasszonyok alapította Torzsások Egyesület együttműködését megköszönve Székely termék védjegyű helyi készítésű termékek kóstolójára invitálta a jelenlévőket.
A szombati rendezvény hallgatóságában jelen volt Vormair István, a Lázár-kastély társörököse, Barti Tihamér Hargita megyei tanácsos és – civilben – Kiss Attila országgyűlési képviselő, Hajdúböszörmény polgármestere.
Gyergyószárhegy, 2013. augusztus 24.

2014. június 28.

Tanyaszínház indul Temes megyében
„A projekt résztvevői belekóstolnak a vándorszínészek életébe”
A temesvári Bánsági Közösségért Egyesület és a Temes megyei RMDSZ július elején indítja el Tanyaszínház programját, amelynek célja magyar kulturális élményt nyújtani a vidéki szórványközösségeknek. A vajdasági mintára júliusban beinduló Tanyaszínház program részleteiről Molnár Zsolt, az RMDSZ Temes megyei parlamenti képviselője, az egyesület elnöke, Aszalos Géza színművész, a Tanyaszínház szakmai vezetője és Andrásy Noémi projektfelelős számolt be.
Molnár Zsolt parlamenti képviselő, a projekt kezdeményezője elmondta: „A Bánsági Közösségért Egyesület célkitűzése, hogy hiánypótló magyar kulturális és közösségi élményeket tudjon biztosítani a bánsági magyar közösség számára. Ebbe a stratégiába illeszkedik bele a Tanyaszínház program, amely magyar élményt tud majd nyújtani a Temes és Arad megyében levő magyar szórványközösségek számára. Megpróbáljuk a vidéki magyar közösségek számára a magyar kultúrát, a magyar előadó-művészetet közelebb hozni, és kézzelfoghatóvá tenni”. A Temes megyei képviselő hozzátette: „A Tanyaszínház projekt a Vajdaságban már közel 40 éve sikeresen működik. Fontos az, hogy egymástól tanuljunk, átvegyük azokat a jó gyakorlatokat, azokat a jó példákat, amelyek hozzájárulnak közösségi életünk gazdagításához. A Tanyaszínház egy olyan modell, amelyet nagy készséggel veszünk át a vajdasági magyar közösségtől, és reméljük, hogy az egész nyugati régióban is ugyanolyan sikerrel és legalább ugyanolyan hosszú ideig fut majd a program!”
Aszalos Géza, a Csiky Gergely Állami Magyar Színház művésze a Tanyaszínház projekt hátteréről beszélt: „2008-ban, amikor először kaptam meghívást a vajdasági Tanyaszínházba, eléggé szkeptikus voltam, mert nem nagyon hittem, hogy egy ilyen nonkonformista intézmény létezni és működni tud. Elmentem másfél hónapra, utána meg úgy jöttem haza, hogy azt mondtam: soha többé nem akarom azt hallani a színház berkein belül, hogy valamit nem lehet. Bármit lehet! Nekem ez egy olyan élmény volt, hogy azt mondtam, ha egyszer lehetőség lesz rá, akkor ezt itthon is meg kell csinálni, mert ebből mindenki nyertesként jöhet ki. 2012-ben is voltam a vajdasági Tanyaszínházban, akkor már mozgolódott bennem a gondolat, hogy minél több dolgot „ellopjak” onnan, mert biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb itt is meg tudjuk ezt valósítani. És íme, ha minden igaz, ebben az évben meg is valósítjuk!”
A bánsági Tanyaszínház első előadása Nagybodófalván születik meg a július 7–28. időszakban, ahol Aszalos Géza szakmai irányító, Mátyás Zsolt Imre rendező, Albert Alpár díszlet- és jelmeztervező, valamint Kiss Attila zeneszerző közreműködésével 8 kolozsvári és marosvásárhelyi színművészeti főiskolás hallgató színpadra állítja az ókori római komikus színműíró, Plautus Casina című vásári komédiáját. A Tanyaszínház első előadásának bemutatójára július 28-án kerül sor Nagybodófalván, majd ezt követően Temes és Arad megyei turnéra indul a fiatal társulat. A turné tervezett állomásai: Temes megyében Nagybodófalva, Igazfalva, Lugos, Végvár, Újmosnica, Újszentes, Újvár, Ótelek, Zsombolya, Nagyszentmiklós, majd Arad megyében Pécska, Szentpál, Kisiratos, Simonyifalva, Arad és Majlátfalva. „A projekt résztvevői belekóstolnak a régi vándorszínészek életébe, mindent ők csinálnak: a színészek építik a díszletet, ők főznek maguknak, ők játsszák az előadást, ők pakolják fel a díszletet az utánfutóra, reklámozzák a faluban az esti előadást, stb. Betekintést nyújt ez nekik a színházi életbe és véleményem szerint úgy kerülnek ki egy ilyen projektből, hogy utána meg tudják állni a helyüket a színpadon!” – mondta befejezésül Aszalos Géza színművész.
A Bánsági Közösségért Egyesület Tanyaszínház programja az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala támogatásával valósul meg.
Pataki Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)

2014. június 29.

lapozás: 1-30 | 31-39